2017. október 10., kedd

3/45 ⚽️Hagyj egyedül! ⚽️

Egymást átölelve léptünk be a kórházba, és együtt mentünk Mino felé, aki még mindig ott ült a műanyag széken. Mellette odakészítve a szendvicsem és a kávém. 
- Szia Mino, bemutatatom neked a barátomat Stephan El Shaarawyt. - Mondtam és rámutattam az olasz fiúra. 
- Már nagyjából ismerjük egymást, de akkor Mino Raiola. Menedzser, játékos ügynök. Örülök, hogy találkoztunk. - Állt fel és kezet nyújtottak egymásnak. Stephan is letelepedett mellénk és belém diktálta az ételt, amitől tényleg jobban éreztem magam. Most, hogy Stephan itt volt már nem voltam annyira ideges. Beszélgettünk, Kittiről, az esküvőről, és Heléna babájáról is. Jó volt, megtudni, hogy milyen már a kicsi és Stephan képeket is mutatott róla. A fotókon egy pufók kisfiú mosolygott rám, akinek szemeiben megláttam Zlatant, de arca többi része nagyon El Shaarawy géneket örökölt. 
- Ugye te most a Rómába játszol? - Érdeklődött Mino, mire barátom bólintott. - Hogy megy? 
- Jól, köszönöm. Szeretek ott focizni. 
- A testvéred az ügynököd igaz? 
- Igen, ő, és nem is kell más.  - Vágta rá, mikor érezte Mino mit akar kihozni ebből az egészből. 
- Azért, ha meggondolnád magad, csak tedd el! - Nyújtott egy névjegykártyát barátomnak, és én tudtam, hogy azért fogadja el, mert nem akar bunkó lenni. - Szerintem nagyon remek játékos vagy, és hidd el, olyan csapatba vinnélek, amelyikbe hatalmas sikereket érnél el. 
- Köszönöm, de megfelel nekem az As. Roma, és a testvérem. Tudja, a maga fajta ügynökök csak a pénzt látják egy- egy játékosba, és nem a lelket.
- Ez nem teljesen így van, hiszen Zlatannál sem én döntöttem el, az Unitedet, sőt én jobban örültem volna, ha egy Amerikai vagy egy Arab csapatba igazolt volna. 
- Még csak kellene! - Kaptam a mondatán és szemeim szinte villámokat szórt. - Hogy elmenjen messzire, és sose lássam? 
- Ugyan már Lilike, sajnos te már örökké a nyakán maradsz ezzel a gyerekkel a hasadba. - Nézett végig rajtam, és éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa. Ám mielőtt nekiestem volna, Stephan megfogta a kezem és közbeszólt. 
- Megmutatnád a büfét Lili? 
- Mi? - értetlenkedtem. - A büfét? Persze. - álltam fel, majd kicsit nyugodtabban szóltam vissza Minonak. - Tudod, én sosem akartam a nyakán maradni, és nem is fogok, mert van önálló vagyonom, és önálló gondolataim, álmaim, amikért kiállok. Ez a baba a hasamba pedig szerelmünk gyümölcse, és hidd el én tiltakoztam a legjobban mikor kiderült terhes vagyok. Ha Zlatan csak egy szóval is azt mondaná, menjek el, megtenném. De tudom, hogy neki is jólesik majd, mikor kinyitja a szemét és engem lát. Mellette leszek, mert ez a kötelességem, és nem csak jótékonyságból csinálom, hanem szerelemből is. A legmélyebb és legőszintébb szerelmet érzem iránta, és ez sosem fog változni, teljen el akár öt akár tizenöt év. - Mondtam, majd Stephanra néztem, aki csodálkozva hallgatta az enyhe kitörésemet. - Megmutatatom, merre van a büfé, gyere. - Fogtam kézen, majd a lifttel lementünk a földszintre. Amerika azért is volt jó, mert nem voltunk annyira ismertek, és a fotósok sem tódultak az utunkba. Persze hazudnék, ha azt mondanám nem követtek ide is, de a számuk rohamosan megcsappant, így barátommal együtt szabadabban mozoghattunk az épületbe.
- Ez nagyon szép gondolat volt. - Nézett mélyen a szemembe Stephan mikor már egy kisasztalnál ültünk. Barátom rendelt egy kávét én pedig egy csokis süteménynek készültem nekiállni. Hiába ez az édesség iránti vágyam nem csökkent a terhesség alatt, csak nőtt. 
- Köszönöm. - Mosolyodtam el. - Tudod én tényleg így érzek iránta, és most is aggódok, hiszen ott fekszik, és mi van, ha nem sikerül? 
- Ne gondolj ilyenre Lili. - Simogatta meg kedvesen a kezem. - Csak arra, hogy minden jól fog menni. 
- Olyan jó, hogy itt vagy Stephan! Hihetetlen, de jó, és boldog vagyok, hogy nem azzal az idiótával kell eltöltenem a várakozás óráit. Honnan tudtad mikor műtik Zlatant, és melyik kórházba? 
- Előtte felhívott telefonon, és megkért, hogy repüljek ide, és legyek melletted. Természetesen azonnal igent mondtam. 
- Nem lesz mérkőzésed? - Érdeklődtem. 
- Csak vasárnap, de addig hazaérek. Figyelj, mondanom kell még mást is! - Kezdte kicsit furcsa hangon és az asztalon lévő kávépálcikával kezdett játszani. 
- Valami gond van? - Kérdeztem mikor láttam, hogy zavartan pislog, és nem mer teljesen a szemembe nézni. 
- Mikor Ibra megkért, hogy jöjjek ide, mondott még mást is, amiért konkrétan itt vagyok. 
- Miről van szó? - Húztam össze a szemöldökömet. Fogalmam sem volt róla mégis mit beszélt meg ez a két férfi a hátam mögött.
- Lili lehet, hogy most azt fogod először mondani, hogy nem, de én nagyon szeretném, ha amellett döntenél, hogy visszarepülsz velem Rómába. - Darálta le egybe, és mikor mérges arcom látta, gyorsan hozzátette. - De felőlem Milánóba is lehetsz. 
- Mégis mi ez a hülyeség már megint? 
- Lili, Zlatannak nem jó, hogy itt vagy. - Magyarázta, de én csak a fejemet ingattam. Sosem mondta, hogy baja lett volna azzal, hogy itt vagyok. Sőt még örült is neki, hogy fogom a kezét és segítek neki. - Ez nem igaz Stephan!
- Lili nézd mikor telefonon beszéltünk azt mesélte, hogy te segítesz neki mindenben. 
- Ez így is van. Segítek neki fürödni, felöltözni, meg amibe csak kell. Mellette vagyok végig.
- De nem vagy ápolónő, vagy ilyesmi. A barátnője vagy, aki állapotos, és akinek nem kéne, egy ilyen nehéz embert mozgatni jobbra-ballra.
- Nem nehéz, és nem nehezedik teljesen rám. Mindig lassan és óvatosan megyünk, és vigyázok rá, hogy ne essen el. 
- A babádra nem gondolsz? 
- De igen, gondolok. - Válaszoltam és nem is értettem, hogy jön ide a gyerekem. - Zlatannak szüksége van rám. A műtét után még többet kell majd segítenem neki, hiszen nem érheti víz a sebet, és a mosdóba sem tud majd kimenni, ezért én....
- Lili ez neki annyira megalázó! - Vágott bele a szavamba. - Nem veszed észre, mennyire rosszul érzi magát ez miatt? Nem tud kimenni majd mosdóba, te pedig adogatod a tálat? 
- Ez ezzel jár! - Makacskodtam. 
- Lili ő egy erős férfi, akit nem ilyennek ismertél meg, és ő nem akarja, hogy gyengének és tehetetlennek lásd. Ez egy férfinak iszonyatosan megalázó, főleg egy olyannak, mint Ibra. Sőt ha annyit mondok inkább ez égő kategória neki. 
- Égő kategória? - Nevettem fel gúnyosan. - Mi ebben az égő? 
- Lili ne már! - Szorította meg a kezem. - Csak gondold át, hogy hasonló esetbe mit éreznél, és ha sikerül mondd el. De most gyere, lehet, már mindjárt kitolják. 
- Rendben, de csak, hogy tisztázzuk, még véletlenül sem megyek veled vissza Olaszországba. 
- Akkor sem, ha ő kér rá? - Állított magával szembe a folyosó kellős közepén. 
- Akkor nem tudom, de remélem nem fog ilyenre kérni, mert az nagyon fájna. - Néztem mélyen a szemébe majd letöröltem egy könnycseppet a szememből. Komótosan visszaindultunk a folyosóra, ahol még mindig nem történt semmit. Az órám már bőven elütötte a delet és én kezdtem egyre idegesebb lenni. Csak fel és alá járkáltam egyik faltól a másikig, és se Stephan se Mino szavai nem hatottak rám. Lassan az idegösszeomlás szélén álltam mikor végre nyílt az ajtó, majd kitolták szerelmemet, aki csukott szemmel feküdt a zöld asztalon. Mögötte a két doktor, akik az operációt végezte. Mino azonnal érdeklődött, de engem jelen pillanatban semmi nem érdekelt. Ballagtam a hordágy mellett és próbáltam kommunikálni az alvó férfivel. 
- Jelenleg még alszik. - Mesélte a nővér, aki mióta itt vagyunk végig szerelmem mellett tartózkodott. Ő mutatta meg, hogy hogyan kell segítenem Zlatannak, hogy ne legyen túl nehéz, vagy fájdalmas pár mozdulat. - Bevisszük az őrzőbe, és ott tartjuk huszonnégy óráig. 
- Magához fog térni? 
- Igen, de még az altatók hatása alatt van, így ez még beletelik jó pár órába. 
- Bemehetek hozzá? 
- Igen, de mindenképen fel kell venni egy zöld sapkát, és egy védő köpenyt. 
- Jól sikerült a műtét? - Tértem rá a lényegre mikor betolták a szobába, én pedig csak az üvegablakon keresztül figyelhettem. 
- Igen, minden rendben ment, és Lilien ne idegeskedjen. Az altatás után, míg ébredezik, előfordulhat hányinger, vagy hányás. Kérem, ezekre mindenképen figyeljen, ha bent van nála, és éber állapotban látja. Egyelőre még szilád ételt nem ehet, és vizet is csak kortyonként vehet magához. Valószínű az intubációs cső miatt szomjas lesz, de ez enyhülni fog. Felléphet esetleges szédülés, és az elején félre is beszélhet. De ez mind csak az altató hatása, és nem kell megijedni, mert amint kiürül a szervezetéből, a tünetek elmúlnak. 
- Köszönöm, hogy elmondja nekem ezeket. - Hálálkodtam, majd átöleltem a nőt aki meglepődött ugyan, de kedvesen megsimogatta a hátam. 
- Evett ma már valamit? 
- Igen, egy szendvicset és egy csokis sütit.
- Nézze, a maga állapotába az lenne a legjobb, ha megnyugodna. Zlatan innentől kezdve csak a gyógyulásra fog koncentrálni, és már sokkal jobb lesz minden.
- Remélem igaza lesz. - Mosolyodtam el. - Akkor bemennék hozzá. - Szóltam, majd felvettem a maszkot és a zöld köpenyt. Halkan lépdeltem be, miközben a szívmonitor egyenletes pityegése törte meg a szoba csendjét. Zlatan még mindig aludt, mellkasa egyenletesen emelkedett föl és le. Műtött lábán ott volt a kötés és két tasak lógott az ágy oldalára. Mindkettőben fura színű lötty volt és folyamatosan telítődött. Leültem mellé és megfogtam a kezét, majd csak néztem, és arra gondoltam mennyire helyes, és remélem Stephan csak butaságokat beszél, és nem  teher neki az ittlétem. Már több mint két órája ott ültem mellette, de még mindig nem történt semmi. Néha bejött Stephan, Mino vagy a nővér, hogy megnézze a vérnyomását, de ő továbbra sem reagált semmire. 
- Lili lehet haza kéne menned. - Szólt Stephan. 
- Miért kéne? - Néztem fel rá a vállam fölött. - Nem megyek el addig, amíg fel nem ébred.
- Lehet ma nem fog magához térni. 
- De lehet, hogy igen. Nem megyek sehova rendben? Ha gondolod  te elmehetsz, bár nem tudom, hol szálltál meg. 
- Ugyanott, mint te.
- Akkor jó, menj! 
- Mégis meddig akarsz itt ülni? - Kérdezte és a hangjában felháborodást véltem felfedezni.
- Stephan mi a baj? Addig vagyok....
- Lili miért nem fogadsz szót Stephannak? - Szólalt meg álmos hangon Zlatan és végre kinyitotta a szemét. Rám nézett és megpróbált felém küldeni egy fáradt mosolyt, amitől a szívem gyorsabban kezdett verni.
- Zlatan itt vagyok! - Álltam fel és - bár tilos volt - ráültem az ágyára, hogy közelebb legyek hozzá. - Hogy érzed magad? Nem fáj semmi, vagy hozzak valamit? Esetleg...
- Cssss. - Állított le. - Ne beszélj ennyit! Mindig túl sokat beszélsz, és túlságosan buzgó vagy. 
- Csak segíteni akarok. - Ismertem be. 
- Nem kell, mert itt vannak a nővérek és hidd el, körbe vagyok ugrálva. 
- Tudom, de.... 
- Stephan kérlek, vidd haza magaddal Rómába. - Nézett rá én pedig ledöbbentem a szavaitól. 
- Rendben van, megígérem, hogy este már ott leszünk. 
- Leszünk? - Kaptam fel a vizet. - Miért akarod, hogy elmenjek? - Néztem Zlatanra vádlón. - Talán nem volt jó, hogy itt vagyok? Segítettem mindenbe, és így hálálod meg? 
- Nem erről van szó, de nem akarom, hogy így láss. Már ez is túl megalázó, mert nem ilyennek ismertél meg engem és most azt a képet leromboltam ezzel. Most pedig csak még tehetetlenebb vagyok. Lili ne sírj. - Törölte le az arcom. - Csak annyit kérek, hogy menj vissza, és hagyd, hogy az orvosok, nővérek segítsenek nekem. 
- Nem szeretsz már? - Emeltem fel a fejem mire csak a  fejét ingatta. 
- Lili, téged szeretlek a világon a legjobban, és köszönöm, amit eddig értem tettél. Sokat jelentett nekem. Megígérem, ha nem is minden nap, de felfoglak hívni, és beszámolok az állapotomról. Rendben van? 
- Én is hívhatlak?
- Nem, te inkább ne hívj. Az időeltolódás miatt amúgy is másképp vannak a dolgok itt, mint Európába, és... - köhögött, majd nem folytatta a beszédet. A szívmonitor hangos csipogásba kezdet mire a nővér haragos képpel azonnal ott termett.
- A betegnek pihenésre van szüksége, és nem beszélgetésre. Még csak most kelt fel, kérem, távozzanak! - Hallottam szigorú hangját, de makacs módon nem mozdultam a helyemről, Stephan viszont azonnal kiment. A nővér ellenőrizte az infúzióját, majd egy mérges pillantás kíséretében a kijárat felé vette az irányt. Zlatan azonnal visszaaludt, én pedig csak néztem az alvó férfit és a könnyeimet törölgettem. Annyira jóképű volt, ahogy a haja lazán omlott a párnára, arca pedig a teljes békességet sugározta felém. Olyan volt, mint egy alvó herceg. Az én Svéd hercegem, akit sosem tudnék magára hagyni. Megfogtam a takaró alól kilógó kezét és csendesen beszéltem neki. 
- Sajnálom, ha valamiért csalódást okoztam neked, vagy úgy gondolod, nem vagyok jó arra, hogy melletted legyek. Úgy gondolom mindent megtettem, és néha erőmön túl is próbáltam mosolyogni, mikor legszívesebben sírnom kellett. Még Minoval se vesztem össze, pedig voltak mondatai, amik igazán fájtak. Engem nem érdekel, hogy a csúcson vagy, vagy éppen egy kórházi ágyon fekszel, hiszen az élet nem csak erről szól. A közös életünk, pedig nem csak csillogásból fog mindig állni. Hiszen senki sem lesz fiatalabb, és előbb utóbb megkopik a csillogás, vagy a tökéletes test, de egy kedves szó, mosoly, vagy egy pillantás mindig maradandó lehet, én pedig szeretem, ahogy mosolyogsz, vagy meglátom a tüzet a szemeidbe. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idősen babát fogok várni, és menyasszony leszek, és sokáig nem mertem bízni bennünk, és nem hittem volna, hogy ez működik. De az utóbbi hónapokban tökéletesen működtünk együtt, és nem akarom, hogy ez megszakadjon. Nagyon kérlek ne kényszeríts arra, hogy magadra hagyjalak, mert egyedül nem bírom ki. Látnom kell, hogy halad a felépülésed és... - De nem bírtam tovább folytatni, mert kitört belőlem a csendes zokogás, és lehajtott fejjel sírtam nagy foltot ejtve a sötétebb takarón. Úgy tűnt belealudtam a könnyeimbe, mert arra eszméltem, hogy valaki a hajammal babrál. Kint már sötét volt, és a folyosón is felkapcsolták a lámpákat. Álmosan keltem fel, és Zlatanra néztem. Ébren volt, de tekintete eléggé fájdalmasan nézett rám. 
- Lili, azt hittem már elmentél. - Mondta rekedt hangon. 
- Nem, maradtam, és nem érdekelt a nővér. - Mosolyodtam el. 
- Kérhetnék egy kis vizet? 
- Mindjárt hozom, de csak kortyolhatod. Várj, segítek felülni. - Mondtam majd megemeltem a párnáját és őt is. - Jobban érzed magad? 
- Igen, bár kicsit fáj a térdem, de majd elmúlik. 
- Kérjek fájdalom csillapítót? 
- Nem, nem kell. - Szólt és felém nyújtotta az üres poharat. - Miért nem mentél el? 
- Mert elaludtam. - Vágtam rá gyorsan, és visszahuppantam a helyemre.
- Stephan itt van még? 
- Nem tudom, de nem is érdekel. - Vontam meg a vállam. - Lehet visszament a hotelba és felhívta édesanyádat és Helénát is. 
- Az jó. - Bólogatott, majd komoly arccal nézett rám. - Lilien nézd, nagyon nehéz ez a helyzet nekem, és köszönöm, hogy eddig kitartottál mellettem. Szeretlek, és pont ezért akarom, hogy ne itt idegeskedj, hanem a családom körében, vagy Stephannal legyél. Itt neked nem jó, és nem akarlak egyedül hagyni. Ha egy kicsit is szeretsz, akkor fogod magad és visszarepülsz, hogy én nyugodtan rehabilitálódjak. Megértetted? - Hallottam kemény szavait. - Jelenleg is tasakba vizelek, ami eléggé undorító, de míg nem tudok lábra állni ez lesz. Utána pedig, csak még kellemetlenebb lesz a helyzet. Lehet kiabálni és mérgelődni fogok, ha valami nem sikerül, és nem akarom, hogy a dühöm rajtad csattanjon, mert te nem ezt érdemled. 
- Akkor most tényleg elküldesz? - Tettem fel a magától értetődő kérdést, és rájöttem itt nincs visszaút. Ha Zlatan ezt akarja, el kell fogadnom és lelépnem. 
- Igen, tényleg. 
- Rendben, akkor összepakolok, és holnap indulok is. - Álltam fel és az ablakhoz léptem. Nem akartam, hogy lássa mennyire fájnak a szavai, de biztos voltam benne, hogy ezt ő is érzi. 
- Kicsim kérlek, ne haragudj rám. Csak neked akarok jót, és a babánknak, akivel annyi időt szeretnék eltölteni majd amennyi csak lehetséges. 
- Jó, oké, akkor én megyek is, csomagolni, és felhívom Stephant. - Léptem újra közelebb, mire megfogta a kezem és magához húzott egy csókra. Egyszerre volt érzéki és vad, nekem pedig teljesen beindultak tőle a hormonjaim. Nem akartam, hogy vége legyen, és olyan szorosan öleltem magamhoz amennyire csak lehetett. Vágytam rá, kedvem lett volna szeretkezni vele, és az, hogy nem lehetett kínként éltem át. Beletúrtam a hajába és élveztem, hogy elveszek a selymes fürtökbe. Eltoltam magamtól, és próbáltam lecsillapítani heves szívverésemet. 
- Nem kell még ma menned. Várd meg a holnapot. 
- Nem, jobb lesz, ha már ma este útnak indulunk. Még talán elérjük az utolsó járatok egyikét. 
- Istenem Lili annyira gyönyörű vagy, hogy ha lehetne, azonnal rád ugranék. Tudd, irtózatosan fogsz hiányozni.  
- Te is nekem. - Suttogtam, és kisimítottam egy tincset az arcából. - Mindenképen hívj fel, ha van valami változás. 
- Ígérem, és te is küldj üzenetet, hogy mi van babánkkal. 
- Rendben van. Szeretlek Zlatan.
- Én is Lili. Légy erős, és ne járjon butaságokon az az okos fejed, értve vagyok? 
- Igen, megígérem. Nézd, ha bármi van, vagy csak meggondoltad magad, azonnal visszajövök. 
- Nem fogom meggondolni magam kicsim. - Mondta konokul, és én nagy nehezen otthagytam őt a kórházba. A hotelig vezető utat végigsírtam, és tudtam Zlatan teljesen lemondott rólunk.

Sziasztok. Remélem tetszett ez a rész, mégha kicsit szomorú is lett a vége. Kíváncsi vagyok mit gondoltok erről, a helyzetről. A következő részt is remélem hamarosan tudom hozni. Annyit elárulok, hogy egy rég nem látott személy fog felbukkanni, aki sokat segít majd Lilinek. Sok puszi Nektek Andrea.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Andi!
Nem számítottam még a folytatásra ilyen hamar, ezért nagyon boldog lettem, mikor megláttam az új sorokat. Ha jól értettem a múltkor , költözöl, költöztél, ezek szerint jól és gyorsan sikerült a költözésetek. Nagyon tetszett az utolsó két rész, de aggódóm kicsit nehogy negatív legyen a folytatás. Jók a meglepetések, de kérlek ne legyen nagyon szomorú a történet, hiszen ha jó dolgokról olvasunk, szebbnek látjuk a világot is. Sok sikert továbbra is. Sok boldogságot és egészséget az új otthonotokhoz. Örülök, hogy ilyen gyorsan meglett a gép és az új rész, csak így tovább.
Puszi: Gabi

Andrea írta...

Szia Gabi. Na igen mire nem jó a mobilnet 😉. Köszönöm a kommentedet. Nagyon jólesik hogy írsz és figyelemmel kisered a blogom. 💓 Tudom, hogy ez most ilyenre sikerült de Lilinek is koncentralnia kell az álmaira...és hogy hogyan?? Az hamarosan kiderül... Puszi Andrea 😉